Egy régi történet új fejezete
Különös időzítése van néha a Facebook emlékeinek.
Éppen most, amikor a festészethez való visszatérésről és az elmúlt évek útjáról gondolkodom, feldobott a Facebook egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet. Egy kiállításmegnyitó után írtam, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdődött volna a grafikus képzésem.
Elolvastam, és hirtelen sokkal tisztábban láttam ezt az egész történetet.
Akkor már több önálló és csoportos kiállítás állt mögöttem. Mégis nagyon közel volt az emlék, amikor először mentem el egy élményfestésre, majd nem sokkal később beborítottam az étkezőasztalt viaszosvászonnal, leültem otthon, és megfestettem az első képemet egyedül.
Kiállításokról akkor még álmodni sem mertem.
Alig három év telt el az első ecsetvonások és az említett Facebook-bejegyzés között. Ennyi idő alatt a festészet olyan változásokat indított el az életemben, amelyek jelentőségét akkor talán még én sem láttam teljesen.
Az akkori posztban ezt írtam:
Az a döntés, hogy elmegyek arra az élményfestésre, alapjaiban változtatta meg az életem. Mondhatni színeket hozott a szürke mindennapokba. És kijelölte számomra azt az utat, amivel végül megtaláltam a hivatásom.
Öt évvel később egészen érdekes visszaolvasni ezt a mondatot.
Mert valóban így történt.
Csak az út hosszabb lett, mint akkor gondoltam.
Az egész egy élményfestéssel kezdődött
Az első élményfestésre minden különösebb terv nélkül mentem el.
Ott ismertem meg két olyan embert is, akik később fontos barátokká váltak az életemben. Már ezért is sokkal többet kaptam attól az egyetlen alkalomtól, mint amire számíthattam.
Hamarosan otthon is festeni kezdtem.
Az étkezőasztal lett az első műtermem. Viaszosvászon került rá, elővettem a festékeket, és próbáltam kitalálni, hogyan lesz abból, amit magam előtt látok vagy elképzelek, valami a vásznon.
Eleinte egyszerűen csak jólesett csinálni.
A hétköznapok akkoriban könnyen összefolytak. Munka, teendők, állandó időhiány. Sokszor éreztem úgy, hogy haladnak a napok, én pedig alig jutok közelebb bármihez, amit igazán szeretnék.
A festés adott egy saját teret ebben.
Amikor leültem az ecsetek mellé, egy időre lelassult minden. Figyelni kezdtem a színekre, a formákra és arra, hogyan változik meg egy kép néhány ecsetvonástól.
Innen ered az a mondat is, amelyet öt éve leírtam: a festészet színeket hozott a szürke mindennapokba.
Ma is pontosnak érzem.
A kiállítások közben valami más is történt
Az első festmények után egyre több lehetőség érkezett.
Voltak csoportos kiállítások, majd önálló kiállításaim is. Egy megnyitó mindig különleges pillanatot jelentett, mert lehetőséget adott arra, hogy kívülről nézzek rá arra, ami addig történt.
A hétköznapok közepén könnyű csak azt látni, mennyi mindenre nincs időnk. Egy ilyen este viszont megmutatta, milyen messzire jutottam attól az étkezőasztaltól.
Mégsem a kiállítások számát érzem ma a történet legfontosabb részének.
Sokkal többet jelent az, amit a festészet közben elindított bennem.
Elkezdtem komolyabban foglalkozni a vizuális világgal. Egyre jobban érdekelt, hogyan működnek együtt a színek, mitől lesz harmonikus egy kompozíció, és miért érzünk bizonyos képeket ösztönösen kiegyensúlyozottnak.
Lassan az is világossá vált, hogy olyan munkát szeretnék, amelyben az alkotás a hétköznapjaim része lehet.
Innen vezetett az út a grafikához.
Öt évvel ezelőtt még előttem állt a grafikus képzés
Talán ez az egész történet legérdekesebb része számomra.
Amikor azt a régi Facebook-bejegyzést írtam, már azt éreztem, hogy a festészet segített megtalálni a hivatásomat. Közben éppen egy új fejezet előtt álltam: hamarosan elkezdődött a grafikus képzésem.
A festés során felfedezett vizuális világot szerettem volna tovább tanulni.
Kíváncsi voltam a tipográfiára, a kompozícióra és arra, hogyan lehet tudatosan felépíteni egy vizuális rendszert. Idővel arculatokkal, logókkal és márkákkal kezdtem foglalkozni.
Egészen más szintű figyelmet tanultam meg közben.
Egy apró arányeltérés, néhány milliméter üres tér vagy egy kissé eltérő színárnyalat képes megváltoztatni egy teljes kompozíciót. Ezeket ma már szinte automatikusan észreveszem.
A grafika formálta a szememet.
És közben hosszú időre háttérbe került a festés.
A festészet mégis velem maradt
Évekig alig vettem ecsetet a kezembe.
A kreativitás ettől még minden nap jelen volt az életemben. Képernyőn dolgoztam, vizuális koncepciókat építettem és márkák világát alakítottam ki.
Idővel viszont egyre jobban hiányzott az anyag.
A festék sűrűsége. A vászon textúrája. Az, ahogy egy szín egészen más lesz attól függően, mennyi festék kerül az ecsetre vagy milyen fény éri a kész felületet.
Digitális tervezés közben szinte bármit korrigálhatok. Festésnél minden ecsetvonás nyomot hagy, és sokszor éppen ebből születnek a legérdekesebb részletek.
Ezt az érzést kezdtem újra keresni.
Közben lakberendező lettem
Ma Ausztriában dolgozom főállásban lakberendezőként.
Ez a munka újabb réteget tett hozzá ahhoz, ahogyan a festményekre nézek.
Naponta foglalkozom terekkel, anyagokkal, fényekkel és színekkel. Folyamatosan látom, mennyire megváltoztathatja egy enteriőr hangulatát egyetlen jól megválasztott tárgy.
Egy festménynek különösen erős jelenléte lehet.
Összekapcsolhatja egy szoba színeit, irányíthatja a tekintetet, vagy adhat a térnek egy olyan karaktert, amely korábban hiányzott belőle.
Ma már festés közben is gyakran gondolkodom térben.
Elképzelem, milyen falon lenne jó helye a kész képnek. Eszembe jut, hogyan változna a felülete reggeli vagy délutáni fényben, milyen anyagok mellett működne szépen.
Ez a látásmód öt évvel ezelőtt még nem volt része a festészetemnek.
Más szemmel állok ma a vászon előtt
Amikor újra rendszeresen festeni kezdtem, gyorsan éreztem, hogy az elmúlt évek minden tapasztalata velem jött.
A kompozíciót grafikusként már egészen másként látom. Lakberendezőként sokkal érzékenyebb lettem a színek térbeli hatására, az utazásaim pedig tele vannak olyan vizuális emlékekkel, amelyek később váratlanul visszatérnek a képeimen.
Egy kopott olasz homlokzat színe.
A tenger egy bizonyos fényben.
Vadvirágok egy táj szélén, egy különleges felhő vagy egy régi ház falának textúrája.
Sok ilyen részlet egyszerűen eltárolódik bennem.
Hónapokkal később előkerülhet egy színkeverés közben.
A festményeim mögött gyakran történetek vannak
Ma már ritkán indul egy kép kizárólag abból, amit látok.
Sokszor egy érzés jelenik meg előbb.
Egy hely emléke, egy könyv világa vagy valami, amit utazás közben láttam. Máskor egy táj foglalkoztat hosszabb ideje, és egyszer csak elkezdem keresni hozzá a megfelelő színeket.
A Whispers of the Highlands például abból a Skócia-képből született, amely nagyon régóta él bennem.
Gyerekkorom óta vonzanak ezek a tájak, az Outlander pedig az évek során még közelebb hozta hozzám ezt a világot. Több éve egy könyvklubhoz is tartozom, ahol rendszeresen találkozunk, és ez a történet közben már a saját emlékeimhez is kapcsolódik.
A Harry Potterhez hasonlóan újra és újra visszatérek hozzá.
Szeretem azokat a világokat, amelyeknek saját hangulatuk van. Egy idő után szinte ismerős helynek érződnek.
Festés közben ugyanezt az érzést keresem.
A táj pontos másolata kevésbé érdekel. Sokkal izgalmasabb számomra az, ami megmarad belőle bennem.
Talán ezért lett Matière
A matière francia szó. Anyagot, textúrát jelent.
Amikor nevet kerestem ennek az új fejezetnek, újra és újra visszatértem hozzá.
Pontosan benne van az, amit a festészetben most annyira szeretek: a vászon felülete, a festékrétegek és azok a kis egyenetlenségek, amelyeket egészen másképp mutat meg minden fény.
Közben számomra a szó ennél valamivel többet is jelent.
Rétegeket.
Az elmúlt évek is ilyenek lettek.
Ott van bennük az első élményfestés, az étkezőasztal és a korai kiállítások emléke. Később jött a grafika, majd a lakberendezés, közben rengeteg utazás és még több vizuális benyomás.
Most ezek mind ott vannak velem a vászon előtt.
Ugyanaz a történet, öt évvel később
A régi Facebook-poszt végén azt írtam, hogy a festészet segítségével megtaláltam azt a foglalkozást, amely igazán örömet okoz.
Akkor még nem tudtam, pontosan milyen formát ölt majd ez.
Most már látom, hogy az élményfestésen meghozott apró döntés valóban elindított egy úton.
Nélküle talán nem kezdek el festeni otthon. Elképzelhető, hogy a kiállítások sem következnek utána, és a grafikai tervezés felé sem ugyanúgy indulok el.
Öt év alatt sok minden rakódott erre az alapra.
Amikor most ecsetet veszek a kezembe, már magammal hozom mindazt, amit közben megtanultam.
Mégis ismerős az érzés.
Pont olyan kíváncsiság van bennem, mint annál az étkezőasztalnál, amikor fogalmam sem volt, mi lesz az első önálló képemből.
Talán ezért érzem ezt most ennyire természetesnek.
