Vannak helyek, amelyekhez különösebb magyarázat nélkül vonzódunk. Nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött, azt pedig végképp nem, miért éppen ott érezzük azt a furcsa, ismerős érzést, hogy valamiképpen már jártunk ott, még akkor is, ha földrajzilag erre semmiféle bizonyítékunk nincs.
Nekem ilyen a Skót-felföld.
A ködös hegyoldalak, a sötét víz, a szél által megtépázott növényzet, a szürkészöld árnyalatok és az alacsonyan ülő felhők világa régóta valami megmagyarázhatatlanul otthonos érzést kelt bennem. Talán azért is szeretem ezeket a tájakat, mert nem próbálnak különösebben tetszeni. Nincs bennük semmi készséges bájolgás. A hegy ott áll, az eső esik, a szél fúj, és ha nekünk ez nem megfelelő, feltehetően a hegy ezt valahogy túléli.
A Whispers of the Highlands ebből a vonzalomból született.
Sokáig azt hittem, hogy ez nálam egyszerűen „Skócia-dolog”. Aztán amikor elkezdtem visszafelé keresgélni az emlékeimben, rájöttem, hogy a történet ennél jóval régebben kezdődött.
És van benne egy kisebb földrajzi probléma.
Az első táj ugyanis ír volt.
„A természetben nincs sietség, mégis minden a helyén van.”
Egy kamaszkori könyv, amelyből végül egészen más maradt meg
Tizenévesen került a kezembe Beatrice Small Skye O’Malley – A tengerek asszonya című regénye.
Abban az életkorban a könyv természetesen több szempontból is rendkívül érdekesnek bizonyult, és finoman szólva sem elsősorban a tájleírások miatt olvastam olyan figyelmesen.
Az a fajta könyv volt, amelyről egy kamaszlány pontosan érezte, hogy valószínűleg még nem neki szánták, ami nyilván csak tovább növelte a kulturális vonzerejét.
Skye szerelmi élete meglehetősen mozgalmas volt. Volt benne szenvedély, veszély, hajó, férfi, újabb férfi, némi bonyodalom, aztán biztos, ami biztos, még egy adag romantikus bonyodalom.
A legérdekesebb mégis az, hogy negyven fölött ezekből meglepően kevés részletre emlékszem.A tájra viszont igen.
A sziklákra, az óceánra, a zöld dombokra, a hideg fényre és arra az időjárásra, amely láthatóan nem tartotta kötelességének, hogy folyamatosan kellemes legyen. Valami akkor nagyon mélyen belém égett ebből a világból, és bár a történet Írországban kezdődött, idővel Skócia is hozzánőtt.
A fejemben a kettőből lassan kialakult egy saját észak-atlanti táj, amelynek földrajzi hitelességét valószínűleg jobb, ha nem vizsgáljuk különösebben szigorúan.
Festőként szerencsére megengedhetem magamnak ezt a fajta pontatlanságot.
Aztán ott volt Roxfort...
Ha pedig Skóciáról van szó, nálam elkerülhetetlenül megjelenik Roxfort.
A Harry Potter világában mindig is különösen szerettem azokat a részeket, ahol maga a táj szinte önálló szereplővé válik: a kastély mögött húzódó hegyeket, a ködöt, a sötét erdőt és mindenekelőtt a Fekete-tavat.
Egy hegyek közé zárt, sötét tó önmagában is kellően titokzatos. Ha ráadásul tudjuk róla, hogy egy óriáspolip él benne, számomra nagyjából minden szükséges feltétel teljesült.
Talán innen ered az is, hogy a tavakat ritkán látom pusztán vízfelületként. Sokkal inkább átjáróként működnek a képeken: a tekintet belekapaszkodik a fényükbe, elindul rajtuk, és valahogy mindig felmerül a kérdés, mi lehet a következő hegy mögött, a túlparton vagy éppen odalent.
A Whispers of the Highlands vizénél ugyanezt az érzést kerestem.
Nem akartam pontosan elmesélni, hol vagyunk.
Jobban érdekelt, hogy a hely ismerősnek hasson akkor is, ha valójában sehol sem létezik.
És természetesen az Outlander sem javított a helyzeten
Mire az Outlander megérkezett, már meglehetősen jó talajt kapott nálam ehhez az egészhez. Négy-öt éve hetente találkoztunk online miatta, néztük, beszéltünk róla, elemeztük, és egy bizonyos pont után alighanem olyan részletekről is meglehetősen határozott véleményünk lett, amelyeknek egy normálisan működő felnőtt ember hétköznapjaiban egészen marginális jelentőségük van. Ez legyen a legnagyobb problémánk.
Ami igazán megfogott benne, újra a táj volt.
Az eső utáni sziklák, a hanga, a hegyek között kanyargó utak, a sötét tavak és az a különös skót fény, amely gyakran úgy tűnik, mintha maga a nap sem lenne teljesen biztos benne, hogy aznap elő szeretne-e jönni.
Ezek a képek idővel összekeveredtek bennem Skye O’Malley ír partjaival, Roxfort tavaival, régi filmélményekkel, elképzelt utazásokkal és mindazzal, amit egy ember hosszú éveken át észrevétlenül elraktároz magában.
Mire elkezdtem a festményt, már nem egyetlen helyet akartam megfesteni.
Egy emléket akartam megfesteni egy olyan tájról, amely valójában több tájból áll.
Hogyan születik meg egy táj, amely a térképen nem létezik?
Tájképnél könnyű belecsúszni abba, hogy az ember elkezd precízen reprodukálni. Egy hegy ide kerül, egy partszakasz oda, a tó pontosan ezen a ponton fordul, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy festés helyett valami különösen időigényes földrajzi dokumentációt készítünk.
Engem sokkal jobban érdekel az, ami később megmarad egy helyből.
Nem a pontos domborzat, hanem a hangulat. A fény. Egy szín. Az érzés, amikor egy tájra nézünk, és egy pillanatra elhallgat bennünk valami.
A Whispers of the Highlands kompozíciója ezért nem egyetlen fotó alapján született.
Az előtér sötét, intenzív tömegeiből indultam, majd fokozatosan nyitottam ki a képet a tó irányába. A víz keskenyedik, kanyarodik, és a tekintetet egyre beljebb húzza a hegyek közé, egészen addig a világosabb pontig, ahol az ég és a tó szinte egymásba ér.
Végül rájöttem, hogy tulajdonképpen ez lett a kép középpontja.
Nem egy ház. Nem egy fa. Nem egy különösen fontos szikla.
Egy út a sötétből a fény felé.
Ez sokkal közelebb áll ahhoz, amit festeni szerettem volna.
Az ég, amelynek saját elképzelései voltak
Az eget különösen szerettem ennél a képnél. Talán azért, mert a felhők festése ritka demokratikus helyzet: senki nem tudja szemrehányóan megjegyezni, hogy „az a felhő azért nem egészen így nézett ki”. Lehet dolgozni foltokkal, áttűnésekkel, vastagabb és áttetszőbb rétegekkel; a forma folyamatosan változhat, és közben még mindig teljesen hihető marad. A Whispers of the Highlands felső részét szándékosan sötétebbre hagytam. Mélykékek, szürkék, lilák és tompa vöröses tónusok kerültek egymás mellé, majd ahogy lefelé haladunk, egyre több melegebb fény jelenik meg.
Nem naplementét szerettem volna festeni a klasszikus értelemben.
Az túl könnyen válik gyanúsan szép képeslappá. Inkább azt a bizonytalan pillanatot kerestem, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy a vihar már elment, vagy éppen most jön. Az ilyen égbolt számomra sokkal érdekesebb, mert van benne némi feszültség. Nem szolgál ki rögtön.
A víz, amely valójában fény
A tónál megint ugyanaz történt, ami festés közben sokszor: rá kellett jönnöm, hogy amit festek, az nem feltétlenül az, aminek nevezem. A víz esetében például kevésbé magát a vizet festem, sokkal inkább azt, amit magára vesz a környezetből.
Az eget. A hegyeket. A fényt. A színeket. Ezért kerültek a tóba egészen élénk türkizes-kék részek is, mellettük hidegebb szürkék és halvány reflexek. A távoli világos sáv pedig összeköti a vízfelszínt az éggel, és végigviszi a tekintetet a képen.
Ha ennek a festménynek van egy pontja, amelyhez mindig visszatér a szemem, akkor az ez.
A fény a távolban.
Az előtérben végre nem kellett jó magaviseletet tanúsítani
A kép alsó része sokkal szabadabban készült. Itt már nem akartam minden növényt pontosan megrajzolni és udvariasan bemutatni. Hanga, vadvirágok, füvek és sötét növénytömegek vannak benne, de inkább csak jelzésként. A rózsaszínek, lilák, kékek és apró sárga foltok szinte szétrobbannak a sötét háttér előtt.
Ecset, fröccsenés, festékréteg került egymásra, és bizonyos részeket szándékosan hagytam nyersebbnek. Régebben sokkal nehezebben tudtam megállni. Mindig akadt még egy ecsetvonás, amelyet feltétlenül „helyre kellett tenni”, aztán egy újabb apró korrekció, majd még egy, míg egy bizonyos ponton az ember már nem javítja a festményt, csak kulturáltan zaklatja. Ezen szerettem volna változtatni. Az előtérben különösen fontos volt, hogy maradjon benne valami esetleges és vad. A természet amúgy sem különösebben lelkes híve a geometrikus rendnek, és szerencsére nem igazodik lakberendezési moodboardokhoz sem. Egy bokor egészen nyugodtan eldönti, hogy oda nő, ahová akar. Valószínűleg ezért működik.
Közelről festék, távolról táj
Az utóbbi időben egyre jobban érdekel, hogyan változik meg egy kép, amikor közelebb lépünk hozzá.
Távolabbról a Whispers of the Highlands egy tájkép: hegyek, tó, ég, növényzet.
Közelről viszont már egészen más történik.
Foltok, ecsetnyomok, egymásra húzott színek, apró fröccsenések, olyan részletek jelennek meg, amelyek önmagukban szinte absztraktnak hatnak.
Ezt a kettősséget szeretem. Nem érzem szükségét annak, hogy minden virágról pontos botanikai leírást adjak a vásznon, és a hegyek minden hajlatának sem kell szolgálatkészen elmagyaráznia önmagát.
A néző szeme sokkal érdekesebb dolgokra képes, ha hagyunk neki valamennyi munkát. Talán éppen ettől lesz egy festmény személyes élmény két ember között: én elkezdem, ő pedig egy kicsit befejezi magában.
A színek mögött mindig van valamilyen emlék
A Whispers of the Highlands palettája első pillantásra hideg: kékek, szürkék, tompa zöldek, lilák és mély, majdnem feketébe hajló tónusok dominálnak.
Közben végig ott vannak a melegebb színek is.
A horizont sárgás fénye, az ég tompa rózsaszínjei és vörösei, az előtér virágainak élénkebb foltjai ellensúlyozzák a hideg tömegeket.
Talán pontosan ez az, ami annyira vonz az északi tájakban. Messziről szürkés-zöldnek tűnnek, közelebb nézve azonban elképesztő mennyiségű árnyalat jelenik meg bennük.
A zöld sem egyszerűen zöld.
Van benne kék, szürke, barna, sárga, néha pedig valami teljesen meghatározhatatlan szín, amelyet egy festékgyártó bizonyára költőien elnevezne „Highland Mist at Dawn”-nak, majd kétszer annyiért adná.
Én inkább kikeverem.
Honnan tudom, mikor kell abbahagyni?
A festészet egyik legkellemetlenebb kérdése.
Mert arra, hogy mikor kezdjünk el egy képet, még csak-csak találunk választ. Van egy gondolat, egy referencia, egy
szín, valami, amit meg akarunk festeni. A befejezés már sokkal kényesebb.
Mindig lehet még valamit hozzáadni.
A Whispers of the Highlands esetében főleg az előtérnél kellett rávennem magam, hogy letegyem az ecsetet. Még
egy virág elfért volna. Még egy világos pont. Még egy kis részlet.
Pontosan ezért nem kellett. Amikor hátrébb léptem, már működött a kép ritmusa. A sötét előtérből elindult a szem, rákerült a vízre, majd
végigment rajta egészen a fényig. Ott éreztem először, hogy nincs több magyaráznivalóm.
Mi marad egy festményből, amikor elkészül?
Amikor most ránézek a Whispers of the Highlandsre, nem egy konkrét skót helyet látok.
Látom benne azt a tizenéves lányt, aki egy számára kétségkívül roppant izgalmas könyvet olvasott, és közben teljesen észrevétlenül magába szívta az ír tájat.
Ott van Roxfort sötét tava, ahol természetesen óriáspolip él, hiszen enélkül egy tó nyilván nem lenne egészen teljes.
Megjelennek az Outlander hegyoldalai, az eső, a hanga és a köd. Régi képek, elképzelt utak, történetekből megmaradt színek, és mindaz, amit az ember évtizedeken keresztül gyűjt magában anélkül, hogy tudná, egyszer majd szüksége lesz rá.
Ezekből lett egy táj, amely valószínűleg egyetlen térképen sem található meg.
Bennem viszont régóta létezik.
Talán ezért szeretek festeni.
A vásznon egymás mellé kerülhetnek olyan dolgok, amelyek időben, földrajzilag vagy akár józan ésszel nézve sem tartoznak össze, mégis kialakul közöttük valamilyen saját rend. Egy könyv emléke, egy film jelenete, egy soha nem látott táj, egy szín és egy érzés egyszer csak ugyanannak a történetnek a részei lesznek.
A Whispers of the Highlands számomra ezt őrzi.
Egy régi vonzalmat a vad északi tájak iránt, történeteket, amelyek régóta velem vannak, és azt a különös fényt, amelyet talán egész idő alatt kerestem.
Ha pedig egyszer tényleg ott állok majd a Skót-felföldön, és kiderül, hogy az egész egészen másképp néz ki, mint ahogy negyven év alatt összeraktam magamban, valószínűleg nem fog különösebben zavarni.
